Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


15. Hurrá, utazunk


Nagyon sokat jártunk vidékre (tájolás a színházi megnevezése, azaz tájelőadás), én roppant nehezen viseltem az autóbuszos utazást. Ez valami fiatalkori fóbiám – ma sem szeretek távolsági busszal utazni.
A megyében, és azon túl is, itt-ott visszatérők voltunk. (Eger – amivel összetartoztunk – testvér színház) Sátoraljaújhely, Ózd, Tiszaújváros, Mezőkövesd, Sárospatak, Kazincbarcika, Edelény. De jártunk Pécsett, sőt Zalaegerszegen, és természetesen a fővárosban is.
A mostani történet egy egri tájolásról szól:
Osztrovszkij: Zivatar című darabjában statisztált a tánckar. 1976 novemberében volt a bemutató, és decemberben már Egernek is megmutattuk.
Az előadás időben nem volt hosszú, már odafelé álmodoztunk arról, hogy „korán” érünk haza. Este kilenc óra körül vége az előadásnak, másfél óra alatt itthon vagyunk, azaz fél tizenegykor. Mondom, hogy „korán”.
Előadás vége, az ügyelő bemondta a visszaindulás időpontját, kis lélegzetvételt engedve a művészeknek. Egy sör, egy üdítő a klubban. Aztán hajrá, hajrá. Mikor kiértünk a buszhoz, ónos eső esett. Lépésben haladtunk, annyira lassan, hogy az ablakot ki kellett nyitni a buszban, annyira meleg volt. A sofőrhöz szólni sem mertünk, annyira koncentrált a vezetésre. Sőt, a tárkányi utat be sem vállalta, kerültünk Mezőkövesd felé. Nem voltunk túl boldogok, de hát... némán ültünk, aki tudott szunyókált. Egyszer csak a busz leállt, a sofőr bemondta: „Mindenki szép lassan hagyja el a buszt, pánik nélkül.” Az ároktól 10 centire sikerült megállni. Nyugodtak nem voltunk, én csak a kabátomat kaptam magamra, (télen mindig irhabundában jártam tájra, most csak sima télikabátban.) Se egy sál, se egy sapka. És az ónos eső nem hagyott alább. Amikor azt hallja az ember, hogy tükörjég, el sem tudja képzeli, hogy valóban tükör a jég. Tehetetlenül ácsorogtunk Mezőkövesd és Szihalom között. Az úttest (akkor még nem volt ám autópálya) telis-tele volt árokba borult, vagy éppen mellette landoló autókkal. Jöttek autómentők, de az árok szélétől ők sem jutottak tovább.
Kaptuk a következő instrukciót: Egyesével menjünk fel a cuccainkért, nem tudunk tovább menni. A húsz perces utat eddig közel két óra alatt tettük meg. Lehoztuk a motyónkat, és az ügyelő úgy döntött, elindulunk gyalog Szihalomra, és ott vonatra száll a csapat. Egymást – főleg az idősebb művészeket támogatva. Arra emlékszem, Újlaki Dini, és Meszléry Judit autóstoppal indult Miskolcra – ha jól tudom, ők is pördültek egyet az autóval.
Akkoriban a tél, tél volt, térdig ért a hó, és nagyon fáztunk. Mentünk, és mentünk. Messze volt ám az a kis település. Éjjel egy óra körül értünk oda. Az ügyelő talált egy házat, ahova ki volt írva, „segélykérő telefon” A mai újszülöttek el sem tudják képzelni, hogy volt telefonmentes élet is. Aki az első telefonhívást kapta, a színházunk akkori igazgatója, azért, mert a felesége is velünk volt. Meg lett nyugtatva, semmi baj, csak lerobbant a busz. Ugyanezt a hírt megkapta sz ügyelő Édes anyukája, hogy ne aggódjon érte. A társulat többi tagja..... az nem számított. Ahelyett, hogy a színház portáját hívta volna fel, hisz mindenkit ott kerestek először. De ez az ügyelőnek eszébe sem jutott.
Elindultunk megkeresni a vonat állomását. Jó messze volt. Dideregtünk, éhesek és fáradtak voltunk. Végre, bakterház a láthatáron. Szegény baktert lerohantuk, mert a kis vackában meleg volt, az állomás várójában pedig hideg. Jegypénztár sehol, és mint megtudtuk, hajnali öt óra körül jön errefelé olyan vonat, amelyik kegyeskedik megállni Szihalmon.
De már kályha közelében jól éreztük magunkat, egy tüneményes kellékesünk volt, aki imádta a táncosokat. Elővette a megmaradt kellék élelmet, kalácska, nápolyi – ha jól emlékszem.
És megérkezett a vonat, ahol a kalauz megörült a „tömegnek”, majd megbüntetett minket, hogy jegy nélkül szálltunk fel. El voltunk szomorodva. Dédelgetésre számítottunk, és ezt kaptuk helyette. Össze kellett dobni a pénzt, amit persze a színház kifizetett utólag.
Reggel hét óra után érkeztem meg haza. Kávéillat fogadott. Keresztanyám éjjel már mindenhova telefonált. Először a színházba. Persze ott senki semmit nem tudott, hiszen az ügyelőnek csak az igazgatóné, és az ő anyja volt a fontos. A kórházakban is keresett Kereszmamám, szerencsére ott sem voltam. Szóval sokunkért aggódtak a hozzátartozók.
Hazaérve ágyba buktam rögtön, a rémes az volt, hogy (aznap, hiszen már másnap volt) délelőtt 11-kor úja menni kellett dupla előadást játszani Egerben. Bóbiskoltam két órát, és irány vissza.
Mindenki fáradt, és dühös volt. Senki nem akarta ezt újra végigélni. A darab egyik idősebb színészére bízták a döntést – aki a gyalogláskor el is esett – vállalja-e, vagy sem? Nem -et mondott...
Így közel 40 év távlatából ma nagy kalandnak tűnik, azért nekünk fiataloknak sem volt könnyű...

 

Rack Zsuzsa fényképe.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.