Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11. Az első beugrásom

11. Az első beugrásom

1974-ben a 2. szezont töltöttem a színházban. Volt sok darab, amiben részt vettünk, mi táncosok, vagy megkoreografált számmal, de sokszor statisztáltunk is. (népség, katonaság) 
Ebben az esztendőben került bemutatásra „A helység kalapácsa”. Emlékezetem szerint sok dolgunk ebben nem akadt, én a szabad időmet szívesen töltöttem az ügyelő mellett. Már akkor vonzott az a szakma. Lestem a főügyelő munkálkodását. 
Előadás kezdés előtt fél órával kaptuk az első figyelmeztetőt, és az ügyelő jött ellenőrizni, megvagyunk-e mindannyian? Nem csak mi, hanem a darab egész csapata.
Akkor derült ki, hogy egy külső statiszta nem érkezett meg. De én „megvigasztaltam” az ügyelőt, (Laci bácsit), nem probléma, bemegyek én helyette, ha nem érkezik meg. – ajánlottam nagyvonalúan 
Hát..... nem érkezett meg. Ment az előadás, és a hiányzó, még mindig sehol. Ekkor a generál hívóba beleszólva lehívott az ügyelőpulthoz: „Itt a lehetőség, menj át a másik oldalra, végszóra be”. Miután sokat ácsorogtam körülötte szinte minden darabot ismertem (amiben benne voltam), a fülemben volt a végszó is, és azt is tudtam, hogy kis dalocskát kellett énekelni, miközben keresztülfutottam a színpadon. Nem nagy durranás, de a karmester asszony (Herédy Éva) nem tudta, hogy én fogok ott danolászni, meglátott, és meglátott a zenekar is nyakukat nyújtogatva a zenekari árokból. Le voltak döbbenve mit keresek én ott? Ügyesen tettem a dolgomat, végszóra jobbról be, dalocska, majd balra ki. Az ügyelő megköszönte a kisegítést, amit feladott a vezetőségnek, és beugráspénzt is kaptam. Kedves emlék. Legjobban, a meglepődött zenekar „ágaskodó fejecskéit” élveztem. És természetesen nagyon büszke voltam magamra...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.